A Petőfi Termelőszövetkezet Nagykovácsiból buszt indít Lloret de Mar-ba. Egy hét ingyenes nyaralást szavazott meg a közgyűlés a Tsz dolgozóinak. Elhelyezés kétágyas szobákban, ellátás félpanzió. Anti, ez lesz a te napod! Itt a nagy lehetőség!
Mindig is a napsütötte Spanyolországról álmodoztam. Vonzott az örök napsütés, a déli temperamentum, az a sok finom morzsa és maradék, a meleg homok, a gyönyörű királynők, na és Messi meg Ronaldó, imádlak Hispánia!
A szállás és a koszt engem nem érint, én a rokonokhoz készülök vendégségbe. Egyébként sosem aludtam vetett ágyon és nem fogyasztok meleg ételt, se alkoholt. Nem érdekel, hogy zuhany vagy kád, mert sosem mosakszom. Számomra egyetlen kérdés van csak, - hogyan jutok fel a buszra? A melósok, mint afféle magyar prolik, nem esznek ám meg akármit, se rákot, se csigát, sem pedig egyéb tengeriherkentyűket, se tapast, se paellat. Sertésmájkrém – aranydobozos - az az alap. Hűtőláda, benne pörkölt, nokedli, töltött káposzta lefagyasztva. Gyulai csípős kalbász. Friss paradicsom, uborka, tv paprika, innen tőlünk a kertészetből. Így tudtam feljutni a buszra, észrevétlenül, egy paprikával együtt.
Este indultunk. A prolik nyomták a dobozos sört tüskével, és addig ordították a lakodalmast, míg el nem aludtak. Éjszaka, már Olszországban, többször meg kellett állnunk. A sörösök a lelküket is kihugyozták. Néhányan okádtak, mások fájdalmasan öklendeztek. Gyomortartalom híján, már csak a savanya nyálukat fújta a talján szellő. Így indul nyaralni a magyar, ha szilaj!
Délelőtt megálltak reggelizni egy parkolóban. Kipakolták a hazait az asztalokra, na meg a sört és a Jégert. Volt, aki állva csipegetett, mert még mindig égett a pokol, mások a padokon ülve nekiláttak zabálni. A digók csak ámultak és bámultak, élőben láthatták, hogyan készül a nagy magyar zsírmáj, és mindez délelőtt fél tízkor történik. Engem majdnem kidobtak egy fonnyadt paprikával együtt, de szerencsére nem kellett átélnem, hogy mi történik, ha az otthonától 1500 km-re tesznek le egy hangyát, mert a paprika mégis visszakerült a Penny-s zacskóba - velem együtt -a többi paprika közé.
Késő délután értünk Lloret de Mar-ba. A szálloda a parton van, nem egy nagy cucc, de a magyaroknak megfelel. Amint lehetett, leléptem. Senkinek se fogok hiányozni. Egy hétig biztos nem talizunk, hála az írónak. Irány a tengerpart, ott laknak a rokonok, a pálmafák alatt. Furcsa volt a lábaimnak a meleg homok, a sós tengerillat, a párás meleg, de úgy éreztem, mindezt hamar meg tudnám szokni. A pálmák alá érve találkoztam két rokonnal, akik valamiféle helyi specialitást cipeltek a hátukon. Hola tesók! -kiáltottam – hola! visszhangzott a válasz, letették a vacsoránakvalót és megöleltek. Nekünk nincsenek kommunikációs problémáink, egy nyelvet beszélünk mindannyian, mindegy, hogy Rióból vagy Moszkvából származunk. Ez nem csak a szervezettség és a munka szempontjából fontos, hanem az irodalmunk és a költészetünk miatt is és egyben rendkívül praktikus, mert nincs szükségünk műfordítókra, sőt szinkronszínészekre sem. A tesók bekísértek a faluba, ahol már készülődtek a nagy esti partira. Mindenki üdvözölt vagy megtapogatta a fejem, egy vörös testvérem viccesen megjegyezte, hogy majd kikérdeznek posztkommunizmusból, amin persze jót mulattunk, merthogy nekünk aztán édes mindegy, hogy miért acsarkodnak és gyilkolják egymást a fejünk feletti világban a kétlábúak. Egyébként jól megvagyunk velük, mi dolgozzuk fel a szemetüket, tüntetjük el a rovar tetemeket, egyszóval mi vagyunk a takarítók. Régen, még a múlt században voltak borzalmas vegyi támadások ellenünk, egész falvakat írtottak ki porszórással. De amióta a Gesarolt betiltották, viszonylagos a nyugalom. Néha próbálkoznak fahéjjal vagy szódabikarbónával, meg más nevetséges dolgokkal. Ilyenkor kiküldünk egy századot, akik a hátukra fekszenek, a hülye kétlábúak azt hiszik, hogy a fahéjtól pusztultak el. Aztán, amikor visszaülnek a sörük mellé, a parancsnokok visszahívják a katonákat.
A vacsora sötétedéskor kezdődik. A főfogás az a tengeri pókláb, amit a srácok cipeltek, amikor ideértem. A desszert porcukor lesz a szálloda teraszáról. Lassan szállingóznak a vendégek, a tücsökzenészek is hangolnak már. Nagy buli lesz. Érdekes, hogy itt a tücskök nem hegedülnek hanem gitároznak. És az a hülye több millió éves mondánk, amit az a francia írócska lenyúlt, itt egyáltalán nem érvényes. Itt a bohém muzsikus nem fagy meg télen. Egyrészt mert nincs tél, másrészt mert szeretik és megbecsülik őket. Ja, itt a hispánoknál másképp vannak a dolgok! Mindegy, hogy hangya vagy tücsök, rokonok vagyunk, a wikipédia szerint rovarok, bár ezt a meghatározást nem igen szeretjük. Egy suliba járnak a gyerekeink, együtt nőnek fel és már a gyerekkorban életre szóló barátságok születnek. A tücsök lányok gyönyörűek és fantasztikusan táncolnak, a fiúk gitároznak és énekelnek és szenvedélyes táncosok. A flamenco az ő világuk. Elegancia, tartás, dinamika, életigenlés és tragédia, szerelem, szenvedély, humor és féktelen jókedv. Hát ezt csodáljuk mi a tücskökben! Persze nem minden tücsök zenél. Vannak orvosok, ügyvédek, színészek, sőt világhírű színészek, mint például Rosario Flores, aki Almodóvár „Beszélj vele“ című isteni filmjében istenien játszott. De sajnos itt is vannak leszakadók és analfabéták.
A vacsora után mindenki táncolt. Én béna is vagyok meg fáradt is. Kimerített a kapaszkodás a paprika csutkájába és az izgalom, hogy ideérjek szerencsésen és útközben nehogy valaki rám lépjen a parti sétányon. A tücskök hajnalig nyomták. Furcsa, szomorú dalokat énekeltek rekedtes hangjukon. Nem tudom mennyi volt az idő, de azt hiszem, hogy mindenki lefeküdt már. Az ég tele volt csillagokkal és csodálatosan mély, azurkék színe volt. Én még lementem a tengerpartra, hogy megvárjam a napfelkeltét. Ó Hispánia, mily régóta vágytam erre. Tenger, sós illat, meleg homok, és tombol az élet. A meló az itt is ugyanolyan, mint bárhol a világon, bele kell állni, nincs mese. A hangya az mindenhol hangya. De itt esténkét a vacsora tengeri herkentyű vagy paella, hozzá könnyű vörösbor - már annak, aki iszik. Mindenki vidám, szól a zene és nem utáljuk egymást, hisz mint már mondtam, mi mindannyian rovarok vagyunk.
Írókám! Nem szeretnék haza menni!
Anti elhatározta, hogy nem érdekli már, hogy a bérelt busz mikor indul vissza Nagykovácsiba. Itt marad inkább Lloret de Mar-ban. Nem vágyta a stresszt, hogy hogyan jut fel a buszra. A szürke, irigy, gyűlölködő, ostoba, kétlábúakra se kíváncsi, akik állandóan marják egymást, és akiket még soha nem hallott olyan jóízűen nevetni, mint az ittenieket. Valamelyik nap összefutott a királynővel a parton és nagyravágyó tervei születtek. Azóta dudorászva cipeli a pálmalevél darabokat, fullba nyomja a táplálékkiegészítőt, esténkét olvas, korán reggel a program futás, húzódzkodás, fekvőtámasz, guggolás, mert amióta magyar népmeséket olvas, azt hiszi, van esélye a királynőnél.
Comments