Nálunk megmaradt a hó! Itt az erdő szélén néhány fokkal hidegebb van, mint lent a városban, ha így marad, idén fehér lesz a karácsony. Az erdőben kicsit jeges, ropogós az út, ahogy lépkedek. A kutyám, egy tündéri border collie jön mellettem. Soha nem fut látótávolságnál messzebbre, csak addig, ahonnan még lát engem, vissza-visszanéz ha előttem jár, nehogy elvesszek. Séta közben Chang, az előző kutyánk jutott az eszembe, igazán nem is tudom miért, nem történt vele kapcsolatban semmi emlékezetes azon a helyen. Csak úgy egyszerűen eszembe jutott. Chang egy gyönyörű, de kezelhetetlen csau-csau volt, imádott minket, mi is őt, de ennek ellenére néha jól megharapdászott. A bal kezemen míg élek látszik majd a nyoma. Öt évvel ezelőtt, február 14-én délben ment el a tibeti örök vadászmezőkre, orvosi segítséggel, patakzó könnyek között. Nagyon szerettük. Isteni fotóink vannak róla és Ciliről, egy nagy fehér Himalája macskáról, akivel boldog barátságban éldegéltek nálunk 12 évig. Cili egy fél évvel korábban ment el, mint a kutyus. Kiürült a ház, de a család nem akart többé semmiféle állatot. Eltelt egy pár hónap, aztán tavasszal, valamikor április elején a kezembe került egy National Geographik, címlapján egy collie-val. Beleszerettem. Titokban tenyésztőket kezdtem keresni a neten. Valahol Miskolc környékén találtam is egyet, akit felhívtam-” Fiút szeretnék és fekete-fehéret. Egy van, ha gondolja nézze meg, de előre szólok, hogy maradék. A testvéreit mind elvitték, őt nem, mert túl eleven, folyton rosszaskodó kutyakölyök.” Azért én megnéztem. Ketten mentünk Dávid fiammal vizitbe. Egy gyerek-járókában ágaskodott, nagyon szeretett volna kijönni. Pillanatok alatt beleszerettünk, tündérbogár fekete-fehér gombóc volt. Az arca fehér, egy nagy fekete folttal. Elhoztuk egy kispokróccal meg az összes papírjával együtt. Nagy volt a meglepetés és az öröm, amikor kicsomagoltuk otthon a teraszon. Bux – ezt a fantáziadús nevet tőlem kapta – rögtön nekilátott rosszkodni, mi meg kiolvastuk a személyiét. A születési dátumnál megállt bennünk az ütő. Chang február 14.-én, délben halt meg és Bux ugyan azon a napon, február 14.-én dél és egy óra között született. Mi természetesen nem gondolunk véletlenre, merthogy véletlenek egyébként sincsenek és Bux az biztos, hogy a Chang, csak nem harap, de ugyanolyan végtelenül ragaszkodó kedves jószág, mint előző életében. Néha talán egyedül érzi magát, de ezért még sosem panaszkodott, nem az a fajta. Kicsit sötét van, kinézek az ablakon, hát persze mert már megint havazik. Apró, porszemnyi pelyheket fúj a szél. Már csak egy nap és karácsony. Idén szerény és szomorúbb lesz, mint máskor. Nehéz az öröm, ha mindenütt csak a problémákat és az elkeseredést látod. Nálunk az angyal már hozott ajándékot, igaz még nem tudjuk kinek – Bux-nak? vagy mindenkinek? Az ajándék délelőtt tízkor először a konyhaablakon kopogott, hosszasan, kitartóan. De mivel ez eredménytelen volt, átsétált a teraszra és két lábra állva dörömbölt a teraszajtó üvegén. Nem hittem el, amit láttam, ott állt két lábon, egy gyönyörű, kedves arcú, szürke hosszúszőrű kölyökmacska. Így követelni a bebocsájtást csak egy valaki tudta, a fehér Cili. Beengedtük. Bux, aki egyébként megszállottan kergeti, mert utálja a macskákat, percek alatt szerelembe esett vele. Kísérgeti, simogatja, le nem veszi róla a szemét. Tudom, hogy vannak véletlenek, meg olyanok is, amik olyanok, mintha a dolgok egybeesnének. De ez nem mintha, ez pont olyan. Ott fekszik Bux és a szürke Cili egymás mellett a teraszon, boldogan, barátságban, ahol öt éve feküdtek együtt utoljára, ugyanígy, ugyanott, akkor még mint Chang és fehér Cili. Szépek ezek a történetek, karácsonykor meg még szívszorítóbbak.
