2001-ben a Velencei Biennálén láttam egy munkát, egy installációt. Egy lenyűgöző munkát. Egyszerűt, érthetőt. Látványos volt és tulajdonképpen nagyon megrázó, ami nem kívánt magyarázatot. A napokban valamiért eszembe jutott. Nem is tudom miért. A munka címe: Emperator, Do Ho Suh dél-koreai művész munkája. Emperátor, a legfőbb hatalommal rendelkező önkény úr, nevezzük mai szóhasználattal diktátornak, ma természetesen – egyelőre – isteni meghatalmazás nélkül. A megértéshez nem kellett egy gépelt oldal. A mű revelációként hat. A terem közepén emelkedik az Emperátor belül üres, aranyozott köpenye, ami szétterülve betölti az egész termet sőt, az ajtónyílásokon kitüremkedve, átfolyik a szomszédos terekbe is, mint a kiömlő láva, ami feltartózhatatlanul mindent elnyel.
Diktatúra! Hogy lehet, hogy ez megtörténhet újra és újra? Puhán és kedvesen vagy durván és véresen. Miből építkezik? Mi tartja fenn? Mi létének alapja? Mi, a birkák, a nép, a démosz, a polgár munkája, elkobzott vagyona, mindennapi verejtéke és szélsőséges esetben a vére és az élete. A köpeny milliónyi dögcédulából van felépítve, a ruha pikkelyeivé transzformálva milliónyi elveszett életet. Az élet megszakadhat egy háborúban, egy pillanat alatt, de elveszhet úgy is, hogy fényét kioltja a reménytelenség, a kilátástalanság, az értelmetlenség, a cél nélküli küszködés, a megaláztatás és a nyomorúság. Ha belegondolunk, a legfélelmetesebb az, hogy hányan, de hányan hajtottak fejet és dobták el életüket valóságosan és képletesen egy ellenében azért, hogy annak az egynek, fényes, arannyal bélelt köpenyét, hatalma szimbólumát felépítsék és általa a diktátor legitimitását igazolják.
2015. január 23.
