A múltról írni majdnem olyan fikció mintha a jövőről irnánk. Persze néha vannak rögzitett időpontok és egyszer egyszer még tények is. Például, hogy november 2 án megszülettem, de hogy fájt-e, féltem-e vagy boldogság töltött el, hogy sikerült élve megúsznom egy császármetszést, ezekre egyáltalán nem emlékszem. Anyám, ha még élne, elmesélhetné a saját változatát, de sajnos már rég itt hagyott, így az ő sztoriára se támaszkodhatok. A múlttal kapcsolatban marad a saját emlékezet, amit természetesen átszíneznek az érzelmek, a vonzódások és utálatok, a ragaszkodások és a fájdalmas tapasztalatok. A sikerek és a kudarcok, a gátlások, az öszintétlenségek a ki nem mondható dolgok, a sértettségek és az eufórikus pillanatok. Az érzéki csalódások, és a szerelmi csalódások, a gátlások és az ártalmatlan-értelmetlen kis hazugságok. A szemérmesség és a szeretet, a harag, a rosszindulat és az együttérző megértés. És még sok minden más, ami most itt ebből a felsorolásból kimaradt. Ebben a befolyások által generált útvesztőben a „valóságnak“ megfelelően kellene a múltat megidézni? Hát megidézem, úgy ahogy tudom, a saját sztorimat, ami csak az enyém, attól, hogy én mesélem, úgy ahogy csak én tudom, mert én így emlékezem. A valóság egyébként is csak egy illúzió, ráadásul annyi van belőle ahányan szemléljük az adott pillanatot, beleértve a denevért és a sarki csért is. Ennyit a megbízható emlékezetről és tulajdonképpen a történelemről is.
Kölyök korom óta fotós akartam lenni. Úgy kb. nyolc éves voltam, amikor először kattingattam egy karácsonyi szánkózást a Disznófőnél apám Voigtlanderével. A filmet az Ofotértnél hívtta elő apám és ott is nagyították. Egy hét múlva lett kész a labormunka. Nyolcszor nyolc centis, cifra szélű papír nagyításokat hozott haza az öregem. Meg voltam babonázva a végeredménytől. A java részt rontott, de nekem nagyon tetsző elmosódott, sokszor teljesen életlen, beégett képektől. Apám, hogy bíztasson (szüleim mindig alám játszottak, hogy megalpozzák az önbizalmamat) vett egy „Pajtás“ gépet nekem, amit onnantól kezdve csőre töltve tartottam az íróasztalomon. Így készült aztán egy sorozat a szomszédos bulgár földeken kényszerüségből leszálló vitorlázó repülőről. Az esetről egész elfogadható kockákat csináltam. A siker tovább növelte a vágyat és az elhatározást, hogy fotós legyek. A végső lökést az első akt fotók látványa adta. Egy osztálytársam, a Riska faterjának egész gyűjteménye volt akt képekből a rekamier mélyén. Ócska, százszor reprózott fotók ócska nőkről. Suli után, öten hatan rendszeresen felmentünk hozzájuk erotikát nézegetni és persze közben nyomtuk a hülyeséget, hogy ki mit csinálna a nagy mellű, egyébként elég ronda, szőrös lábú, olyan malter Mariknak nevezett spinékkel mi, akik akkor még kopasz pöcsüek voltunk. Tudtam, éreztem, hogy nekem aktotkat is kell majd exponálnom, sőt elsősorban aktokat kell exponálnom.
A tej szőke, Halász nevű szomszéd csákó, mint egy nagy menő nézegetett egy képet közelről, aztán kicsit távolabb tartva. Közben szinpadiasan rágyújtott egy Philip Morrisra a nyomaték kedvéért. Sőt, a gatyáját is letolta, hogy megszemlélhessük már pelyhedző törpikéjét. Határozottan állította, hogy már közel az idő, amikor ő is, mint a bátyja csajokat kefél majd a Szőnyi úti uszoda egyik kabinjában. Egyébként úgy is lett. Pár év múlva, akkor már gimnazisták voltunk, nyáron, találkoztunk vele a Szőnyin. Egy szeplős, vörös lánnyal volt. Egy kicsit jópofiztunk, aztán a fülembe súgta, hogy az 52-es kabinba viszi lányt, ha akarjuk az 51-es ből hesszelhetjük egy lyukon át, hogy hogy is kell azt a bizonyos dugást előadni strandilag. Hát megnéztük. Nem volt nagy szám. És Halász törpikéje se lett sokkal nagyobb, mint pár éve, pelyhedző korában. És biz elég rövid volt az előadás is. Halász párat nyögött, aztán halkan elersztett egy nazális, de hosszú Á-t, és ennyi. Felhúzta a fecskéjét és kifordult a kabinból. Mi még lapítottunk és amíg lehetett kukkoltuk a lányt, ahogy szomoruan összeszedte magát és ő is lelépett.
Mi hárman, estig áztunk a gyerekmedencében. A Kelecsényi, a Váradi meg én. Bugyborékoltunk, fröcsköltük a csajokat. A vörös lány többször eszembe jutott. Finom lány volt, nagy zöld szemekkel, egyáltalán nem egy Halászt érdemelt volna. Már sötétedett amikor elindultunk, hogy hova? azt még magunk se tudtuk pontosan csak úgy, talán haza, talán nem. Egy kicsit megálltunk a Kassai téren. Az egyik padon, az utcai lámpa alatt egy srác gitározott, a „Felkelő nap házát“ nyomta. Ez olyan kötelező Animals szám volt annak, aki egy kicsit is tudott gitározni. Páran , fiúk és lányok bambultak körülötte a semmibe, közben dudorásztak vagy halandzsa szöveggel énekeltek és köbányait kortyoltak rummal, a matróz fröccs, amolyan utcai változatát. Fáradt volt az egész, a csajok is öregek voltak. Bár a Kelecsényi azt mondta, hogy neki már volt egy huszonnyolc éves csaja. Vagy nem. És azt is mondta, hogy az tök jó volt meg, hogy az öreg nők sokkal tapasztalatabbak, mint a tinik. Hát ezt személyes élmények hijján nem tudtuk cáfolni. Leléptünk. Különben is hallottuk, hogy jön a tuja, rohantunk a megállóba. A 67-esen annyi ember lógott, mint egy kettős rangadó után, amikor végeláthatatlanul ömlött a tömeg a Népstadionból. Az ütközőn a Halász állt. Felkapaszkodtam mellé. Hé apám, mi ez a tömeg? Nem tudod, hogy mi volt ma? –kérdezte. Nem, nem tudom. Kiscsávó! te mekkora egy merített fasz vagy, Spencer Davis, érted? Spencer Davis volt a Kisstadionban. Oltári tömeg, oltári buli, oltári rendőr attack, oltári genya lovasrendőrök ugrattak az emberek közé, és rohadtul kardlapoztak. Ütöttek mindenkit akit értek és vagy száz csókát kiállítottak egy sorba, a Millenáris elé. Azok ott kaptak egy egy vesést gumibottal vagy rendőr csizmával. Oltári balhé volt. De a buli, az tök állat volt. Apám, a Keep on runing-ot háromszor nyomták. Az emberek, különösen a csajok tök becsavarodtak, visítottak mint a malacok, torkuk szakadtából. Volt olyan csaj, aki zokokogott, komcsi, ömlöttek a könnyei, oltári volt. Holnap is lesz koncert, megint este 8 kor! Én, tuti, hogy szerzek jegyet vagy bemászok vagy berepülök vagy megmondom, hogy én vagyok a zuglói párttitkár, vagy ha nincs más, zsugásoktól veszek jegyet, nem érdekel, hogy hogyan, de ott a helyem. Gyere te is Bléz, mondta. Akkor szólított így, ha haverkodni akart, egyébként folyton csak kiscsávózott. Majd meggondolom, de az apámat is meg kell kérdezni, hogy mehetek-e. Egy darabig csak csendben kapaszkodtunk. A menetszél az arcunkba nyomta a zuglói kertek illatát, ami az esti locsolástól nedves föld illata volt, némi virág illatal keveredve. Azt tapasztaltam, hogy az embernek a szagok és illatok terén a legjobb a memoriája. Van, hogy megcsapja az orrom egy kellemetlen szag és abban a pillanatban társul hozzá az oda tartózó emlékkép pl a suli menzájáról. A Miskolci utcai megállóig erőt gyűjtöttem, aztán amikor megállt a tuja, rákérdeztem. – Jártok? Mi van? kérdezte – Jártok a vörös lánnyal? Hát te hülye vagy, tisztára hülye vagy kiscsávó, eszemágában sincs járni, se vele, se mással. Tegnap láttam először a Szecskában. Egy kicsit hülyítettem és ledumáltam vele egy randit mára. Aztán láttad mi volt délelőtt, na, ennyi. Bléz, csak nem beleestél? Nem, nem csak tudod fotózok és csinálnék róla egy pár képet, tudod olyan művésziest. – aha gondolom, hogy mit szeretnél. Menj ki a Szecskára, tuti, hogy ott megtalálod. De kérlek mond meg neki, hogy imádom, csak lelki válságom van a régi csajom miatt, de majd megkeresem, ha rendbe jövök. És mond meg neki, hogy még senkivel nem volt olyan jó, mint vele. Hát te tök hülye vagy Halász! Dehogy vagyok, ez kell a csajoknak, figyú, ezek mindent beszopnak.
Regény részlet.
