Martin büszkén állt a hegytetőn, a sziklapárkányon, fején az elmaradhatatlan rózsaszín baseball sapka, baljában kötél, elégedetten nézett a mélybe, megint ő győzőtt. Sikeres, rutinos hegymászó. A magas hegyek az egyetlen terep, ahol otthonosan mozog, ahol igazán otthon érzi magát.
Max szemében szikrázott az éles, magashegyi napfény. Pupillái kitágultak. Egyszerre érzékelte a fény teljes spektrumát. Az összeérő színnyalábok a végtelenbe nyújtóztak. A végtelen totális valóságát ölelte, testérzete, ráfeszült a görbült térre, mintha a világ egy végtelen, áttetsző parabola lenne. Őrjítő élmény ritka, áldott pillanata a tudat soha véget nem érő aktivításának, amikor a tükör önmagába tekint és rádöbben, hogy minden ő, - a vetítő és a vászon és rajta kívül nem létezik semmi. Ilyenkor lepleződik le a nagy csalás is, az idő, ami nem bír valóságos léttel. Egyszerre van és nincs, kifeszül és zsugorodik, felfújódik, mint egy rágógumi, száguld és megáll, érvényét veszti minden linearitás.
A cég karácsonyi partiján ismerkedtek meg. A sok pezsgő és a sok bor, egy-egy füves cigi hajnalban, egymás mellé ültette őket a járda szélére. Egy darab kartonon kuporogtak egymásnak dőlve, mint újdonsült szesztestvérek. Martin dzsekijét kettejük vállára terítették, nem fáztak. Enyhe volt a december. Taxiba ültek, Martin lakásához hajtattak. Martin meghívta Maxszot még egy italra, de három vagy négy lett belőle. Sokáig dumáltak, kezdett világosodni mikor lefeküdtek. Max a nappaliban a kanapén aludt, Martin a felesége, Anna mellé bújt a hálóban.
Tegnapelőtt este érkeztek Maxszel a Kolova-völgybe,. Felállították a sátrat, fáradtak voltak. Korán lefeküdtek. Reggel rossz időre ébredtek. A sátrukat verte az eső. A délelőtti csendben el-elbóbiskoltak. Ha éppen nem aludtak, beszélgettak erről, arról. Martin a pisztrángozásról kérdezett, egyszer ugyan még diákként volt a Szalajka völgyében, de őt most inkább Kanada vadvizei érdekelték. Az érintetlen természet, a vadon. És Max mesélt neki, a saját gyerekkoráról, a nyarakról a Nagy-tavaknál, halakról, műlégyről, sáskákról, rohanó folyókról, vízesésekről, gázlókról és halászó medvékről.
Max hirtelen megint a szikrázó fényben volt, tarkóján a haját a hideg szél csapdosta. Félt. A szíve, mint egy gőzkalapács. Minden, ami felmerül, semmi más csak projekció, valóságos létük nincs, jönnek és mennek a tudattartalmak, felbukkannak és elenyésznek. A születések önnönmagukba hullanak és vissza. Létük vagy nemlétük egy és ugyanaz.
Megebédeltek. A tábori konyhán kínait melegítettek. Tésztaleves volt garnélával. Utána két hideg sör a dobozból. Purnyadtak egy kicsit, talán csak egy negyed órát.
A fény megint be-bevillant. Aztán megint az emlékek.
Martin varázsolt. Egy szép, kövér Unikum került elő valahonnan. Csak feküdtek és ittak. Sör, unikum, elég paraszt, de aki be akar baszni, annak pont jó. Martin böfögött egy éleset, meg egy tompát. „Max, fönn vagy?“ „ Azt hiszem“- válaszolt halkan. „Max! Gyónni akarok! A holnapot - ha eláll –ha csak lehet, tiszta lelkiismerettel kell megcsinálni. Nem jó a lélek terheit felvinni a falra. Szóval tavaly történt. Tavaly nyáron Liza bejött az irodámba. Persze tudom, hogy már vagy öt éve nem vagytok együtt, tulajdonképpen már nincs is semmi közöd hozzá, már nem a csajod, önálló, szabad, szingli, de mégis azt hiszem, ezt el kell mondanom neked, hisz haverok vagyunk.“
A fény vibrálni kezdett. Az idő kívülkerült a tapasztaláson, csak a projektált képek jönnek szabadon, szakadatlan. Nincs összefüggés, nincs sorrendiség, minden van és mégsincs, az álomszerű, hamis lét bugyog fel a semmiből.
„Kivele pajtás, kivele“- mondta Max. „ Szóval nyár volt, meleg volt. Liza bejött hozzám és valami csoportterápiáról kérdezett, én meg elkezdtem neki magyarázni közösségről meg véleményvezérekről, meg csoportdinamikáról, azt hiszem nagyon belemelegedtem. A kanapén ültem, Liza előttem kuporgott a szőnyegen. Egyszer csak szótlanul felállt és behozott egy üveg jéghideg, száraz Hungáriát, meg két vizes poharat és töltött. Nekem egyszer, magának sokszor. Na ja, én beszéltem, ő meg csak bámult és ivott. A szitu egyre furcsább lett, egyre szürreálisabb, úgy nézett rám, mintha én lennék Einstein vagy Richard Gere. Aztán, se szó se beszéd, hirtelen rámart a gyíkomra és szabályosan feltépte az öltönyöm sliccét.
Majd mint egy búvárszivattyú vagy mint egy vámpír, hihetetlen sebességgel kiszívott belőlem mindent. Úgy - olyan elánnal - mintha igazán nem is a fehérjére utazott volna, hanem a lelkemre. Lehet, hogy tényleg ki is szívta, mint egy transzban lévő indián sámán, mert azóta sem találom a helyem, valami megváltozott, valami elszállt belőlem. Liza otthagyott letolt gatyával, kiment a szobából és talán örökre eltünt előlem, nem is láttam őt azóta se. Lehet, hogy kilépett a Vodafontól a lélek darabommal együtt? És majd csak hosszas bolyongás után Krétán, a labirintusban találok rá a pszichém hiányzó szilánkjára és ha nem győzőm le a Minotauruszt, vissza se kapom? Otthon, Annának persze nem meséltem erről, de látom rajta, hogy érzi, nálam valami nem gömbölyű.“ Szünetet tartott, egy darabig csak nézett maga elé. Mind a ketten hallgattak. Martin törte meg a csendet. „Max! Bocs, ne haragudj, de muszáj volt elmondanom, gyónnom kellet, talán így könnyebb lesz nekem, meg holnap a hegynek is.“
Max, mintha belerúgott volna valamibe és ettől megfordult a tengelye körül, a hideg szél így most az arcát borotválta és a fény helyett a beégett retina érzete csak a kékes sötétség volt. Megint a tegnap tolakodott a tudatába. Az idő mintha megállt volna.
Martin vallomása szíven ütötte. Tényleg már réges rég túl volt Lizán, de azért ez fájt. És nem is tudta, hogy melyikük fájt jobban, a múlt Lizája vagy a legjobb magyar barátja. Hosszú csend következett. Még volt az üveg az alján egy-egy feles, azt bedobták. Max kilépett a szabadba, le kellett engednie a hűtővizet. A szemerkélő esőben megpróbált stabilan állni és beletalálni egy egérlyukba. Közben egy kis mondókát dörmögött maga elé: Gyí, gyí kislovacska gyí, gyí. Visszabújt a sátorba és ledőlt a hálózsákra.
Megint a hideg szél és a nedves mélység, és talán egy madárraj? Mégis, az ingerek és a feltörő emlékek zuhatagában a legfurcsább most a félelemnélküliség volt. Micsoda beteg dolog már, majdnemhogy élvezte a szituációt.
„Mi van haver, milyen lovacska?“- kérdezte Martin.
„Nem, nem tudom csak úgy, valahogy ez jutott eszembe. De tényleg nem tudom miért. Talán megint a pia.“ „ Dehogynem tudod, bazd meg Max! Ne hazudj, a jó kanadai kurva édesanyádat, bazd meg, kurvára tudod és már én is kezdem sejteni, hogy honnan tudod Maxi. De haver, látom ám, mire megy ki a játék, cserébe Lizáért belém baszod a böllérkést . Igaz? Igaz Maxi? Na honnan van a versike barátom, ne hadoválj?“ -pattogot a könnyűsúlyú Martin.
Maxnek az volt az érzése, hogy a kínoknak úgyis hamarosan vége, minden a helyére kerül, a fény is, a sötétség is, igen, azt gondolta leginkább a sötétség. Mélyre nyúlt hát az emlékes zsákba. A körülmények ellenére.
„ Átmentem hozzátok Martin, még kora ősszel egy péntek délután, ahogy megbeszéltük, de te elfelejtetted, mert leszartál és elmentél zsugázni. Melegítőbe voltam és atlétatrikóban. Anna mondta, hogy biztos nem jössz haza a zsugából éjfél előtt, de ha van kedvem maradjak egy kicsit dumálni és kiment a konyhába. Oké, mondtam és maradtam. Bort hozott, hideg gyöngyöző furmintot. Töltött, de akkor már nem volt rajta ruha. Meztelenül hozta a piát, mint egy bordélyházban. Duma? Hát apám, az nem sok volt. Lehúzta a mackóm és rám ült. Aztán rám hajolt, és ahogy lovagolt, halkan a fülembe duruzsolta : gyí, gyí kislovacska gyí, gyí, aztán újra és újra, egyre vadabbul. És mikor vagy tíz perc múlva elengedett, akkor csak sustorogva, finom el-elhaló hangon - Lovacskám, gyi te gyí, kislovacskám. Aztán elaludt.“
„Max! te rohadt, kibaszott fekete szőrős majom, te mekkora egy kanadai geci vagy, te szemét állat, megdugtad a feleségem, a barátod felségét?“
„Martin, te seggarc, mit gondoltál, hogy a Liza nem mondja el, hogy betüremkedtél a szájüregébe? Te barom! Azt is elmondta, hogy könyörögtél neki, mert állítólag a te kis Annuskád irtózik a fellációtól vagy csak a te vékony kis ocsmány, görbe gyíkodtól, nem? Úgyhogy ne ugass sógor! Higgadj le! Nehogy betoppanjak a farpinádba, mint Boratéba a buzi oroszok. Nem én kezdtem, oké? És most már kvittek vagyunk, right? Vegyél vissza magadból barátom, addig, amíg nem élek vissza testi fölényemmel.“ Elhallgattak. Aztán valamikor éjfél körül elaludtak. Még egy jóéjszakát se kívántak egymásnak.
Max megint a nap felé fordult. Dagadt a dzsekije és a nadrágját is felfújta a szél, a haja lobogott, a keze még markolta a kötelet, ami előtte táncolt, tekergett, mint egy vékony, de hosszú kígyó, aha, te vagy az áspis kígyó!, villant át egy pillanatra rövidzárlattal küszködő tudatán.
Reggel korán keltek, mintha mi sem történt volna, mind a ketten igyekeztek barátságosan viselkedni. Szép idő volt, a nap sütött és ettől gőzölgött a völgy. Martin felvette az elmaradhatatlan baseball sapkát. Leült egy rönkre és mepróbált nyújtani. Max már megbánta a tegnapi estét, nem akart belerúgni Martinba, akit inkább tekintett nyámnyila öccsének, mint a barátjának. Mászásban mégis Martin volt a profi. Max csak amolyan hobby mászó volt, Martin tanítványa és függeléke. Sátort bontottak a mesebeli tisztáson és bepakoltak a kocsiba. Martin ellenőrizte a felszerelést, magukhoz vették a szükséges dolgokat, szegeket, kalapácsot köteleket és elindultak felfelé. Ha belehúznak talán két óra múlva már a tetőn lehetnek. Mivel nem először másztak itt, könnyedén és gyorsan haladtak. Csak kétszer álltak meg pihenni. Az egyetlen zavaró dolog, a néhol még nedves szikla volt. Martin ment elől, és ő biztosította Maxszet. Kb tíz méter volt köztük. Egy erkélyszerű képződményen Martin bevárta Maxszet, leültek a sziklára és a csöpp termoszból elfogyasztották az elmaradhatatlan „Himalája“ kávéjukat. Ugratták egymást, mint a hegyikecskék - ezt szokta mondani Martin. A tegnapnak nyoma sem maradt, szent volt a béke, mint annak előtte. Tovább indultak. Innen már kb tíz perc alatt elérték a csúcsot. Max biztosítókötele kicsit lazának tűnt, de ennek nem volt jelentősége, mert már nagyon közel volt a cél. Mikor Martin elérte a tetőt, fellépett és megfordult. Ekkor mintha Maxon rántott volna egyet a kötél, a kanadai megbillent, lába lecsúszott egy nedves, síkos kiugrásról. Ahogy ijedtében belerántott a szabadon lobogó kötélbe, hanyatt esett. Már ha annak hívjuk azt, amikor a levegőben 800 méter magasan a hátára dől valaki és szabadesésben zuhanni kezd.
Max szemében szikrázott az éles, magashegyi napfény. Pupillái kitágultak. Egyszerre érzékelte a fény teljes spektrumát. Az összeérő színnyalábok a végtelenbe nyújtóztak. A végtelen totális valóságát ölelte, testérzete ráfeszült a görbült térre, mintha a világ egy végtelen, áttetsző parabola lenne.
Martin büszkén állt a hegy tetején a sziklapárkányon, fején az elmaradhatatlan rózsaszín baseball sapka, baljában kötél, jobbjában a kés, amivel levágta Maxszet a kötélről. Elégedetten nézett a mélybe, megint ő győzőtt. Sikeres, rutinos hegymászó. Leejtette a földre a kést és a kötelet, néhány lépést tett a párkány széléig, előrehajolt és bele suttogott a szakadékba: Gyí, gyí kislovacska gyí, gyí.
Comments